2009 nyarán érkeztem a Thalassa Házba. 24 éves voltam, gyógyszerektől meggyötört, reményvesztett, céltalan, drogos és magányos fiatal, aki az utolsó dobására készült: vagy itt és most vagy soha, de az első heteket ez sem könnyítette meg.

’Ki ez a rengeteg idegen, mi bajuk, hogy itt vannak és nem akarnak elmenekülni, hogy képesek beszélgetni egymással, én nem akarok és egyébként is, hol vannak a fehérköpenyesek a gyógyszeres-badelláikkal, hátha kicsit jobban lennék, de nem jönnek, nem adnak, ez nem is kórház, szarul vagyok nagyon, HAZA AKAROK MENNI!’  Ilyeneken gondolkoztam, aztán fogtam az egyszerhasználatos borotvámat és a szó szoros értelmében lenyúztam a bőrt az arcomról. Aztán egy hét múlva megint. Nagyjából három hét után hagyott el a gyűlölet és ellenállás ereje, akkor úgy döntöttem, nincs ennek már semmi értelme, nem megyek vissza és nem is mentem, de közben rettenetesen féltem attól, hogy  ’most majd mi lesz, minden ugyanolyan, mint előtte, most mit csináljak, hova menjek, kihez szóljak, mit vegyek be, mit szívjak be hogy elmúljon,  szarul vagyok nagyon, HAZA AKAROK MENNI!’ Már megint hova? Haza? ’Dehát itthon vagyok, itt van mindenem, a káosz és a rendetlenség, a csontsovány macskám, talán maradt még pár szem gyógyszerem  meg egy kis füvem, mégis mennék tovább innen is, HAZA vagy valahova, ahol csodák történnek és én boldog vagyok és élni akarok’. Nem bírtam otthon –három nap után visszamentem. Azt mondták maradhatok, ha vállalom, hogy többet nem szegem meg a Ház szabályait. Féltem nem-et mondani meg olyan furcsa volt, hogy nem küldtek el a francba és benne voltak, hogy megpróbáljam újra, pedig én valahol még mindig csak HAZA AKARTAM MENNI...

De már nem annyira. Az, hogy életemben először visszavártak valahova és még ’csúnyán’ sem néztek kibillentett az akkori egyensúlyomból és erre a teljesen új tapasztalatra reagálva megengedtem magamnak a részvételt. Ennyi idő távlatából sem mondhatom, hogy azért maradtam, mert én akkor úgy döntöttem, főleg, hogy nem is voltam képes döntéseket hozni. Ért egy kellemes és szokatlan élmény és úgy voltam vele, hátha lesz még.  Úgyhogy kaptam egy esélyt és adtam is egyet... Magamnak. Megtettem a legkevesebbet: minden nap pontosan érkeztem, a házimunkákat itt is utáltam, de azért néha be-beszálltam és rendesen jártam a csoportfoglalkozásokra, igyekeztem magamról beszélni és meghallgatni másokat – egyik sem volt könnyű. Hetek, aztán hónapok teltek el, ősz lett, aztán tél és azt vettem észre, hogy a gimnázium eleje óta először rendszeresen élek. ’Dolgom van, fontos dolgom, fel kell kelnem, időre megyek, várom már, hogy találkozzam X-szel, tudom, hogy Y számít rám, kapcsolataim vannak és feladataim.’ Sokkal jobban voltam már. Céljaim még nem voltak, nem tudtam, hova vezet ez az út, de nem is érdekelt. Jó volt a jelenben élni, és a magányos rágódás helyett jó volt mások segítségével dolgozni fel a múltat és óvatosan tervezgetni a közeli jövőt.

2010 januárjában megerősödve hagytam el a Házat. Megerősített a közösség, a tudat, hogy képes vagyok figyelni másokra, a tapasztalat, hogy nem vagyok egyedül, az élmény, hogy kedvelek és kedvelnek és a végefelé a hit, hogy menni fog ez nekem.

Már régóta tudom, hogy a terápia nem a mindennapi sikerekről szól, nem olyan, mint a gyógyszer, hogy beveszem és megnyugszom, sőt. A terápia munka. Sokszor nemszeretem, sokszor kötelező, még ennél is többször fárasztó, a megjelenő fájdalmakról és a sok-sok sírásról nem is beszélve. A terápia döntés: ’rossz nekem és szeretném, ha kicsit jobb lenne, ez egy hely, ahol tudnak segíteni,nem teszek ellene, hagyom.’ A terápia élmény, mert másokat megismerve egyre több dolgot tudok meg saját magamról, nem érzem már magam különlegesnek, hanem tudom, hogy különc voltam, de már nem vagyok.

Több, mint két éve már, hogy az intenzív csoportterápiát követően egyéni terápiára járok heti rendszerességgel, több, mint egy éve állandó munkahelyem van, másfél éve élek stabil párkapcsolatban, együtt lakom a barátommal és egy seregnyi háziállatról gondoskodunk és végül többéves készülődés után jelentkeztem a jogra. Megvagyok. Nem történt csoda, megdolgoztam érte és azóta is dolgozom minden nap, vannak nagyon rossz napjaim, érnek kudarcok és vannak akdályok, amik igenis megijesztenek, de én már tudom, hogy ez normális.

Hálával gondolok a Thallasára és tisztelettel a segítőkre és betegtársakra, amiért előbb hittek bennem, mint én  magamban és végül, de nem utolsó sorban büszkeséggel saját magamra, mert megcsináltam, meggyógyultam.