Már jó pár éve tudtam a Thalassa Házról, meg arról is, hogy fel kéne keresnem, mikor aztán úgy alakult, hogy nem halaszthattam tovább. Régóta éreztem, hogy csúszok lefelé a lejtőn, de mindig volt annyi erőm, hogy egy picit visszakecmeregjek. Egyet előre, kettőt hátra. Aztán az elmúlt télen egy nap felébredtem, és nem ismertem az arcra, ami a tükörből nézett vissza rám. Az életem teljesen megcsömörlött, minden, ami valaha fontos volt számomra, kiüresedett. Hirtelen ott találtam magam egy pokróc alatt szorongva, napokat zokogva át, a rémülettől remegve. Nagyon elkeserítő gondolatok fojtogattak.

Elhatároztam, hogy parkoló pályára teszem az életemet – dehogy az életemet, csak az egyetemet, de másból nemigen állt az életem. Magántanuló lettem. Eleinte, sőt az első három hónapban csak annyi célom volt, hogy biztonságban kiszoronghassam magam. A Thalassára, mint menedékre tekintettem, és bár minden reggel egy küzdelem volt, újra és újra elcipeltem magam ide, reménykedve, hogy majd ez lesz az a nap, ami meghozza a változást.

Nem tudnék megnevezni egy napot, amikor újra ébredt bennem a remény, és elmúltak a félelmeim, amikor újra tudtam működni, mint fiatal. Ez egy folyamat volt, ami már az első interjú során megindult bennem. Minden nappal egyre többet tudtam meg magamról, és a másokra való odafigyeléssel azt is el tudtam érni, hogy ne legyek úgy begubózva a saját sötét kis világomba. Nem volt könnyű. Se szembenézni magammal, se megbízni az emberekben, se az, hogy tavasszal vizsgázni kellett járnom. Ilyen erőbedobással sosem küzdöttem még.

Más emberként jöttem ki a Házból, és érzem, hogy az itt eltöltött 6 hónap csak az utam kezdete. Most újra bejárok az egyetemre, de már nem kell, hogy az foglalja el az első helyet az életemben. A Thalassában kinyílt a szociális életem: újra rátaláltam a barátaimra, és újakat is szereztem odabenn. Felfedezések, élmények, változások, biztonságos közeg – ez nekem a Thalassa. Életem legfontosabb félévét töltöttem itt, és irtó hálás vagyok, hogy részese lehettem.