Az egészségügyben dolgoztál korábban is. Milyen tapasztalattal lettél nővér a Thalassa Házban 15 évvel ezelőtt?
Korábban két munkahelyem volt. A Budai MÁV idegosztálya, ami részben hasonló volt az itteni munkához, de ott nem volt nagycsoport. A páciensekkel való viszonyban ott is megjelent a beszélgetés, kapcsolati szinten is valamennyire. Aztán a Lipóton dolgoztam, ami nagyon más volt, először a „sima” osztályon, aminek a pszichoterápiás része szintén picit hasonlított ehhez, de csoportok nélkül, aztán ápolási osztályra kerültem. Onnan, a zárt ajtók osztályáról érkezni, ahol hagyományosabb pszichiátriai kezelés zajlott, a Thalassába, az elég nagy kihívás volt. Amikor idejöttem, akkor inkább nappalba jöttem volna a gyerekeim miatt, de éjszakásra volt szükség, így a családom segített.
Az első itteni éjszaka, hogy hol is vannak a páciensek, ki mit csinál, ijesztő volt számomra, a zárt ajtók után. A másik nővér nyugtatgatott, hogy itt mindenki saját felelősségére van itt, minden rendben lesz. Ami még kihívás volt, hogy először éjszakás voltam, csoportokkal nem találkoztam, és később, amikor nappalba átjöttem, akkor éreztem meg a csoportok jelentőségét. Életemben nem ültem kis csoporton. Mennyi minden teljesen új volt. Egyedül a pszichodráma nem volt újdonság, mert jártam drámacsoportba.
Nyilván a csoportok miatt másfajta terhelés jött, mint az éjszakában, ahol az ügyeletes orvos segítségével ugyan, de jobban magunkra voltunk utalva. A nappalban másképp oszlott meg a stábbal a felelősség és többet megtudtam a páciensekről.
Hogyan tudtál beletanulni az itteni, sajátos nővéri feladatokba?
Az itteni megközelítés eltérő volt, de én nagyon szerencsés voltam, mert volt időm betanulni, elegendő volt a létszám, éjszakában is mindig párban voltunk, kaptam időt figyelni, nézni, miként működik itt, nem volt sürgetettség.
Itt másfajta jelenlétre van szükség a nővérektől, ápolóktól, mint a klasszikus pszichoterápiás osztályokon. Mesélnél erről? Milyen terekben vagytok bent és miért? Mik a működésből adódó nehézségek?
A tizenöt év alatt sok változás történt. Korábban, mi nappalos nővérek sok terápiás térben bent voltunk (kaptárakban, kis csoporton, nagy csoporton, tesz-veszen ). Most a nagycsoporton és a tesz-veszeken veszünk részt. A tesz-vesz nagyon jó dolog, mert a kapcsolatiság nagyon jól megélhető, mindenki talál benne valami értéket az együttlétben, nem csak a kertben, hanem a kézműveskedésben is, közös játékban, közös ebédelésben. Ezek ismőrösök voltak nekem a korábbi helyekről a csoportokat kivéve. A keretek itt nagyon mások, időpontok tartása, pl. kintről érkezve, vagy az alkoholfogyasztással kapcsolatban, nővérként nehéz ezeket betartatni, képviselni. Telefonkeretnél, kimenő keretnél, ha valamiért nem mehet ki a páciens, vagy a gyógyszerosztáskor való megjelenés. Nehézsége, hogy meg kell értetni közösen a pácienssel, hogy miért is van ez, és következménye van. Folyamatos figyelést igényel, jelen kell lenni, nem lehet félvállról venni, mert ki tudják forgatni, és egy ártatlannak tűnő beszélgetéskor is kiderülhet, hogy miben volt /van a páciens.
Mi változott a terápiás közösségben a másfél évtized alatt? Másfajta problémákkal érkeznek a Házba a páciensek?
Úgy látom, hogy a Covid előtt és után is nagyon más, nehezebben köteleződnek el a páciensek, nagy volt a bizonytalanság, nem lehetett tudni, hogy mi van, nehéz volt kimozdulni otthonról, bezárkózottabbak vagyunk, kevésbé vagyunk közösségiek, mindenki megszokta az online teret, nehezebb volt a közösben gondolkodás, inkább egyéni szempontok voltak.
Nehezebb lett a közösségi együttlét. Legtöbbször a játékokban és együtt-levésben tud ez inkább megjelenni. A kert is távoli lett a sok online tér után.
Fiatalodik a pácienskör. ez nagyon látványos.
Ennyi év alatt éreztél kiégést? Mi segít számodra, hogy kikapcsolódj, feltöltődj?
Nekem a kert nagyon segít, a kerti tesz-veszek is, segít a feszült időszakban, ha tolom a fűnyírót, nem kell másra gondolnom, és látom, hogy közben történt valami, nem hiábavaló volt. Sokat megyek szüleimhez, biciklizem vidéken, vagy mostanában a kutyám segít, a nagy sétákkal. Kell az egyedüllét.
A munkán kívül inkább törekszem arra hogy egyedül lehessek, minél kevesebbet beszélgetni.
Ha visszapörgethetnéd az időkerekét, de a mai tapasztalatokkal, újra jelentkeznél a Thalassa Házba?
Igen, de megterhelő volt, hogy sok ember ment el, kollégák, páciensek, hosszú idő után is és voltak időszakok amikor gyorsan cserélődtek körülöttem a kollégák és ez nem egyszerű…
Folyamatosan én vagyok itt a legrégebben, Vali kolléganőm után, aki 20 éve van itt.
Egy számodra fontos történet, emlék a Thalassa Házból?
Nagyon sok van, stábos is, vagy a páciensekkel is, de amiben mindkettő megvan, az a tesz-veszes élmény. Egy volt pszichiáter kollégával beszéltük, hogy számunkra is milyen közösségépítő élmény, milyen partnerség tud épülni miközben a páciensekkel ott együtt vagyunk, de akár hétvégén is, amikor eldöntjük, hogy közösen lenyírjuk a füvet, a közös főzések, befőzések, sütögetések, nagyon nagy ereje van.
Volt, hogy sok eprünk volt, ettük az epret már alig bírtuk enni, de muszáj volt, mert megrohad, de mégiscsak mi szedtük le, és meg kell ennünk, még ha szenvedtünk is már ettől. vagy talicskával versenyeztünk, toltuk egymást.
Van valamilyen számodra fontos, szimbolikus hely a Thalassa Házban?
Mostanában valamiért a hangáros telekrész, mert olyan mintha nagyon thalassaházas lenne, a miénk, vannak keretek, de még sincs kerítés, van egy kapu, amit zárunk, de ha hátra megyünk nincs ott semmi, amikor jöttem nem volt kerítés egy részen, most pedig már van. A spontán szabadság után megvannak a keretek.