A Learning From Action-nek nevezett nemzetközi rendezvényt Olaszországban a 2000-es évek eleje óta rendezik meg, a Thalassa Ház munkatársai 2013 óta vesznek részt rajta. A saját élményű konferencia célja, hogy magunkról, közösségben betöltött szerepeinkről, működésünkről egy átmeneti, a hétvége idejére megalakult közösségben tanuljunk.

2025 októberében Possagnoban 33 fő alkotta ezt a "tanuló közösséget", beleértve az 5 tagú stábot és 4 tagú T-Group-ot. Az Olasz- és Magyarországról, Nagy-Britanniából, Japánból és az USA-ból jött résztvevők nemzetiség szerint még színesebbek voltak; az angolul beszélők viccelődtek is azzal, hogy tudnak olyan dialektusban beszélni, hogy egymást sem értik. A 3 napos hétvége hivatalos nyelve az olasz és az angol volt, s bár sok programpont az érzések, gondolatok verbális megosztásáról szólt -e két nyelv egyikén-, azért bőven tanultuk és figyeltük magunkban, milyen más módon tudjuk kifejezni magunkat, vagyunk képesek a kapcsolódásra. Például az első este szervezett közösségi program, amikor minden magát képviseltető ország 2-3 kedvelt, ismert zeneszámát játszottuk le, esetleg az ahhoz kapcsolódó táncot bemutatva, és ebben a tevékenységben beszélt nyelvektől függetlenül együtt tudtunk lenni és nevetni.

Számomra azért volt hasznos -ez az érzelmileg egyébként kibillentő- hétvége, mert számos olyan élményem volt, amiről egyből eszembe jutottak "itthoni pácienseink", terápiás közösségünk. Így érezhetik magukat a Thalassaban is az első napon: elveszve, egyedül, értetlenkedve, hová csöppentek? Belülről éreztem át annak fontosságát, hogy figyelünk arra, lehetőleg ne érkezzen egyedül Közösségünkbe páciens, hanem legyenek ott 2-3-an újak egymás számára. Megtapasztaltam azt, hogy a legkiválóbb, igazán hozzám szóló stáb intervenciók sem képesek a csodára: ha regresszióban vagyok, ha elönt a szégyen, szinte lehetetlen ezt kimondani; ettől még bennem felismerések, megértések születhetnek, változhatok akkor is, ha nem szólalok meg. S hány páciensünk van, aki nagy csoportban, 50 ember előtt hónapokig egyszer sem szólal meg, s amikor megtöri a csendjét, fontos, értékes gondolattal áll elő. Nagyon jó élmény volt megtapasztalni a cselekvésen keresztüli közösséghez tartozást: ha a verbális csoportokban el is tűntem, mégis tudtam a közösség részének érezni magam, amikor tenni kellett értünk valamit: elmenni bevásárolni, felajánlani ehhez az autót, együtt mosogatni 30 ember után, stb. Ez a tapasztalás segített mélyebben megérteni, mennyire fontos amikor a Közösségünkben, egy nem központi szerepben lévő páciensnek a kezébe egy-egy kisebb felelősséget, projektet adunk, segítjük őket annak kivitelezésében, mert ezeken keresztül jobban be tudnak kapcsolódni a Közösség életébe. Az LFA-n a szobakiosztás szerint, egymást nem ismerő résztvevők kerültek egy szobába - én egy olyan amerikai szobatársat kaptam, aki gesztusaiban, hanglejtésében egy nagyon kedves ismerősömre emlékeztetett, s önmagában ennyi is elég volt ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam mellette. Nem kellettek ehhez nagy beszélgetések, amikben mélyen megértjük egymást. Ez az élmény nyitotta fel a szemem, hogy még a verbalitás előtt, milyen tényezők járulnak hozzá ahhoz, hogy valakit a szimpatikus/nem szimpatikus kategóriába sorolunk, s ezen észrevétlen előítéleteink már az első pillanattól meghatározzák valakivel való kapcsolatunkat. Mennyire nem figyelünk erre a meghatározó dologra a mindennapokban.

Az LFA utáni első munkanapomon csodálattal néztem a Közösségünk működését és hallgattam a páciensek bátor megszólalásait. Nehéz feladat a mindennapok viharában ezt a szemüveget fenntartani, a szerzett élményeket időről időre felidézni, hogy a tapasztaltakat alkalmazzam is.

A közelgő, első magyar LFA-ra való készülés jó apropó volt, hogy megírjam ezt a beszámolót, felidézzem újra az impulzusokat .

Kívánok bárkinek magyar/olasz földön hasonlóan tartalmas, gyümölcsöző LFA-élményt!