Volt valaki, aki a legtöbbet hatott rád szakmailag?
Szakmailag a legtöbbet egyértelműen Zsolt (szerk: dr. Zalka Zsolt pszichiáter, pszichoterapeuta, volt intézményi és orvosszakmai vezető, alapító). Sok olyan pont van, ahogy rátekintek a szakmai életemre, ami hozzá kapcsolódik, amiben ott volt az indulásomnál. Szerepet játszott a döntésemben, hogy milyen módszert választottam, hogy hogyan lettem aktívabb a nemzetközi szakmai életben, a szakmai szereplésekben, de nyilvánvalóan a mindennapi munkában is. Nagyon sokat tanultam tőle.

Mielőtt rátérünk a terápiás közösségi „módszerre”, milyen más módszert említenél?
Attól függetlenül is érdeklődtem a csoportanalízis iránt, hogy ez itt egy terápiás közösség, de ez összefüggőtt azzal, hogy a CSAKIT-ba mentem képződni.

Tudni lehet rólad, hogy elkötelezett híve vagy a terápiás közösségi működési módszertannak, vagy inkább hívjuk megközelítésnek?
Inkább megközelítés. Annyiféle helyen lehet terápiás közösséget csinálni. Persze vannak közös pontok, de épp ezért kevésbé módszertannak gondolom, mivel börtöntől kezdve zárt osztályig, nagyjából bárhol, ahol emberek vannak, lehet terápiás közösségben gondolkodni. 
 

Amikor itt kezdtél, a Ház már terápiás közösségként működött, és Te is nagyon képviseled itthon is és nemzetközi vonalon is. Beszélnél erről, hogy miben látod az értékét?
Engem teljesen magával ragadott. A terápiás közösségi gondolkodás azon alapul, hogy ha valakinek egyénileg van valamilyen nehézsége vagy problémája, akkor az nem azt jelenti, hogy valami benne romlott el, hanem az annak a közösségnek a tünete, amiből ő érkezik, amibe beleszületett. Amiben valahogy egy adott ponton valójában az volt a funkcionális, az volt a legjobb túlélési mód, ami aztán máshol, máskor problémákat okoz. Ami egy közösségben romlott el, az nem az egyénnek a hiányossága, hanem egy közösség hiányossága, így azt egy közösségben lehet helyre rakni. 

Megemlítenél még bármit a külföldi példákról?
Magyarországon vannak addiktológiai vonalon terápiás közösségek, de pszichoterápiás vonalon nincs másik. Külföldön először véletlenül egy nyaralás során találkoztam össze valakivel, aki szintén terápiás közösségben dolgozott. Izgalmas és felemelő élmény volt, hogy valaki a világ másik végén hasonló élményeket él át a munkában. Ezután kifejezetten kerestem ezeket a lehetőségeket, amikor elutaztam valahová, akkor próbáltam meglátogatni más terápiás közösségeket. Zsolt ment el először a Learning from Action rendezvényre Olaszországba, ami a group relation modellt ötvözi a terápiás közösségi  gondolkodással. Kitalálta, hogy minden évben menjen ki két stábtag, egyvalaki először, a másik kolléga másodszor.  Második alkalommal én voltam, aki vele ment, majd még egyszer résztvevőként, és harmadik évre a szervező stábba kapcsolódtam be.  Résztvevőként az LFA program sokat adott, és azt is nagyon élveztem, hogy a résztvevők többsége szintén terápiás közösségekben dolgozik. 10 éve voltam először és a stáb tagjaként is mindig tanulok valami újat.

Ennyi év után szakmailag milyen kihívásokat találsz itt a Thalassa Házban? Mi motivál az itteni munkádban?
Szeretek itt dolgozni. Hiszek abban, amit csinálunk, élvezem is, kihívás pedig minden nap van, mert ez a munka azzal jár, hogy ahhoz, hogy megértsük, hogy miben van az egész közösség, annak az az útja, hogy megértsem, hogy bennem mi zajlik. Lakmusz papír vagyok, vagy csatorna, vagy van, hogy tükröző, de semelyik sem hagy érintetlenül, elkerülhetetlen, hogy magamat is megkérdőjelezzem, kételkedjek.
Kihívás még, hogy félállásos vagyok, elfogadni, hogy nem tudok mindenben benne lenni, amiben szívesen benne lennék.

Sok más szakmai szervezetben dolgozol. Említenél néhányat?
A Pszichoterápia folyóirat szerkesztőségében dolgozom, a CSAKIT elnökségében vagyok nemzetközi összekötő.

A 15 év alatt bizonyára sok emléked van? Említenél egyet, amire jó érzés visszaemlékezned és amiből sokat tanultál?
Augusztusban szünetel a dráma, egy időben olyankorra közös kirándulást időzítettünk, aminek legtöbbször a Kamaraerdő volt a célpontja. Az évek során többször odasétáltunk. Már itt voltam egy ideje, változó szerepekben a stábban, régi motorosként, aki tudja, hogy mi a dörgés. Hogyhogy nem, az egész kiránduló közösség elejére kerültem. Mindenki azt feltételezte, én tudom, hogy jutunk el oda. De én nem tájékozódom jól, nem jó az ilyen típusú emlékező tehetségem, de én is azt gondoltam magamról, hogy odatalálok. Nem találtunk oda. Az a kirándulás azzal telt, hogy itt a XXII. kerületben mindenféle utcákba elvetődtünk, volt, hogy láttunk kecskéket legelészni egy kertben, mindenki jót nevetett az eltévedésemen, már a kereteinket megszegve a serdülő páciensek próbáltak telefonnal odatalálni a Kamaraerdőhöz. Azon a napon végül nem jutottunk el a Nagyrétre, de úgy emlékszem, azon a nyáron volt egy másik alkalom, amikor már igen, akkor már nem én mentem elől.
Nyilván volt ennek egy csomó önismereti szála is, hogy hiába vagyok én a régi motoros, attól még fel kell ismernem, hogy mi az, amit nem tudok, még ha más el is hiszi rólam, akkor se fogok tudni például tájékozódni.

Egy tárgy, egy dolog a Házból, kertből, ami szimbolizál számodra valamit?
Van sok. Eszembe jut, amikor arrafelé megyünk a kertben, és látom a mandulafát, amikor szedtem a mandulát egy kis csapattal, az első teljes napomon, amit önkéntesként töltöttem itt. Akkor még nem Tesz-Vesznek hívták, talán Életmód csoport volt. 
Ilyen a pince is, ami ott van a Ház alatt. Van egy ilyen érzete, hogy lemegyek a mélybe, és ott olajos hordókon dobolunk a sok agyalás meg együtt gondolkodás után 
Sokáig a Faházban volt a szobám, a Faháznak is van egy jelentésessége, ahol közben vannak a stábmegbeszélések is.
Ilyen a Hangár is, ahová ritkán megyünk, odaviszünk tárgyakat, amikre már nincs szükségünk. Egy időben a Ház szülinapjain lomtalanítás is volt. Van egy emlékem, hogy ott válogatjuk, hogy mi az, amit megtartunk, mi az, amit kidobunk. Közben találkozom a múlttal, kik dolgoztak itt, milyen emlékek maradnak fenn.

Mintha egy fotóalbumot lapozgatnál.
Igen, olyan.